Minden embernek egyszer le kell ülnie, és át kell gondolnia, hogy mi az ő személyes Ars poetica-ja. Erről mostanában sok vendéggel beszélgetek, és egyre csak Gundel szavai csengenek a fülemben, aki már előttem megfogalmazta, amit én is érzek.
Számomra a vendéglátás, valójában vendégül látás. Elküldtem meghívómat sok-sok ismeretlen ismerősnek, hogy meghívjam őket hajlékunkba. Amikor megérkeznek, rég nem látott ismerősként köszöntve őket kísérem asztalunkhoz, kihúzva széküket, lesegítve kabátukat ültetem le őket. Miután megtudakoltam, hogy mit szeretnének fogyasztani, kedvenc italaikkal térek vissza hozzájuk. Számomra ők, nem fejőstehenek, akiket etetek majd megfejek, hanem valóban megjátszás nélkül, barátaim, akik megtiszteltek jelenlétükkel, akikekkel egy kicsit elbeszélgetek. majd miután úgy döntönek, hogy távoznák barátilag elköszönük tőlük, a mielőbbi viszontlátás reményében.
számomra ez a vendégül látás. mivel tudom, hogy az étkek készítői is mindent megtesznek, és úgy főznek mindenkinek, mintha az a legközelebbi rokunuk lenne, könnyű dolgom van, már csak be kell sepernem az elismerést, amit utánna megosztok velük. Sorról sorra olvasva ízlelgetve a vendégkönyvünkből.
megint egy elégedett vendég, megint egy újabb kis siker. és bízunk abban, hogy a sok kis siker egyszer majd összeadódik, és nem csak sopronba érkezettek fognak elégedetten távozni, barátsággal a szívükben, hírünket barátaiknek elküldve, hanem a soproniak is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése